Nyugat / 1916 / 24. szám / Ambrus Zoltán: Háborús jegyzetek – Vasutasok
„Egyik lábunkkal a sírban, másikkal a börtönben” - mondják a vonatvezetők. Ez talán túlzás, de az már nem túlzás, hogy egyik oldalukat szinte perzseli a kazán, másikat jeges eső csapkodja és amint ott állnak, állnak - sok-sok órán át, melyek nekünk, az étkezőkocsiban cigarettázóknak olyan végtelenül hosszúaknak tűnnek fel - először is a vesebajt szerzik és csak azután a megélhetést. A leggyilkosabb munkák egyikét végzik, a legderekabban és a legigénytelenebbül, a betevő falatért meg azért, hogy felnevelhessék a gyermekeiket. És hogy mennyire derék módon végzik, milyen kötelességtudással és éberséggel, nyilvánvaló abból, hogy a vasúti szerencsétlenség békeidőn éppen olyan ritkaság, mint amilyen gyakori dolog a háborúban.
De az állomás-felvigyázó sorsa se irigylésreméltó. Nehéz szolgálat ez is és nagyobb munkatorlódás idején, ami pedig a háborúban mindennapossá válhat, nemcsak természetellenesen sok éberséget kíván, hanem példás figyelmességet, a körültekintés biztonságát és néha gyors elhatározást is.
- Herceghalomnál - védekezett a vonatvezető - az előszemafor rossz helyen van, a fák sokáig eltakarják a szem elől, a vonatvezető csak akkor láthatja, amikor már mellette robog el. Régóta panaszoljuk ezt. A riasztó fényt, mely még idejekorán megállíthatott volna, nem láttam, de nem is láthattam volna. Azt is, hogy az előszemafor sötét, csak akkor láttam és csak akkor láthattam, amikor már mellette voltam. Ekkor rögtön fékezni kezdtem, de a fék nem működött jól, nem működött azonnal. Ami emberi erőtől kitelt, megtettem, de már késő volt. Tanúm a sebességmérő, amely mutatja, mennyire lefokoztam a menetsebességet, az utolsó másodpercekben...
.jpg)
